Talán ismerős számodra az érzés, amikor mások megpróbálnak bezárni téged egy általuk számodra kitalált szerepbe. Azt a szerepet szánják neked, hogy nem vagy más, mint egy szürke kisegér, bújj el az egérlyukadban, és a cincogásodat is a lehető leghalkabbra vedd, hogy ne zavarj másokat! Azt hangoztatják fennhangon, hogy a gondolataid értelmetlenül születnek meg! Senki nem kíváncsi rád, talán még azt is odabökik nagy kegyesen, hogy egyáltalán, miért is élsz?

    Támadt egy ötleted, másoktól nem kaptál csak rosszalló megjegyzéseket: miért gondolod, hogy tudhatsz valamire egy új megoldást? Amikor rajzoltál valamit, írtál akár már gyerekként egy fogalmazást, kicsit érettebben egy verset, dalszöveget, novellát, kisregényt, kinevettek, gúnyosan megkérdezték, miért gondolod, hogy az, ahogy te látod és megfogalmazod a dolgokat, az jó lehet?

    Az emberiség történetének folyamán, ha hiszed, ha nem, minden egyes ember fejében gondolatok cikáztak és ezt teszik a mai napig is! A számát sem tudnánk megmondani mennyi ötlet, gondolat, elképzelés fordul meg naponta a fejünkben, amire ügyet sem vetünk! Annyi automatikus cselekvés, annyi kényszerből és muszájból végzett tevékenység közé vagyunk beszorítva, te nem így érzed?

Miért van hát mégis az, hogy megpróbáljuk megkötni mások fantáziáját? Elképzeléseiket elbagatelizáljuk, ötleteikre ügyet sem vetünk, alkotásaikat éles szavú kritikával illetjük? Az egyetlen, ami valóban megköthet és teljesen szabaddá tehet minket: a gondolat! Miért ültetünk el mások fejében az értéktelenség érzését?

    Nem tudok, és azt hiszem, nem is szeretnék, annak az embernek a fejébe látni, aki úgy éli az életét, hogy csak a kritikára képes! Aki nem képes értékelni, becsülni, észrevenni mások létezésének, munkásságának egyediségét és szépségét! Milyen gondolatokkal kelhet fel, élheti a mindennapjait és térhet nyugovóra az olyan személy: aki nap közben a környezetét árgus szemekkel vizslatja, ismeretlenek és ismerősök hibáira fókuszál, azokat lehetőleg jól szem elé helyezve, akár pletykákkal, akár szemtől szembe, porig alázva a szerencsétlent, aki épp az útjába került!

    Ugye fáj? Ugye fáj az, ha veled így viselkednek? Ha a gyermeked sírva jön haza az iskolából, a párod elkeseredve egy munkahelyi értekezlet után, te nem érzel tehetetlen dühöt a tettes kegyetlenségével szemben? Olyankor te is felteszed a kérdést: Miért?

    Ha tudjuk a véleményünket úgy elmondani, hogy az ne éles legyen és bántó, akkor miért nem úgy tesszük? Ha egyetlen bátorító szóval megerősíthetnénk valaki önbecsülését, miért nem tesszük? Ha nem ismerünk valakit, miért ítélünk elhamarkodottan és mondunk róla olyan dolgokat, aminek nincs alapja?

    Ne mássz be a dobozba, aminek fedelét rádzárnák szorosan! Emelj szót magad mellett, érvelj, állj ki az ötleteid, elképzeléseid, álmaid mellett! Mert ugyan minden területnek vannak már írott szabályai, követhetjük is őket, ki is kerülhetjük, de újakat is elnevezhetnek utánunk! Nemdebár minden létező “szabály” úgy jött létre, hogy valaki megpróbált valamit, megosztotta azt másokkal, kiállt a gondolatai mellett és megvalósította őket, amit aztán követni kezdtek.

Nem születtek volna soha új dolgok, ha mindenki másokra hallgat! Nem lennének csodás zeneszámok, szobrok, technikai újdonságok! Higgy magadban, tervezz és álmodj! Engedd el a füled mellett a hamisan hangzó és a szárnyaidat megkötő gondolatokat!

    Talán mégiscsak jó, ha van néhány szabály, ezeket lehetne követni:

Ne légy kritikus! Légy ösztönző!

Ne a hibákra fókuszálj! Az erősségeket keresd!

Ne mondj negatív dolgokat! Adj tippeket a megvalósításhoz!

Ne pletykálj! Dicsérj hangosan!

Ne zsörtölődj! Találj okot mosolyogni!

Ne add fel! Kezdd újra!

K-H Zs