Ha valakit valamikor valamiért megszerettünk, akkor az érzés miért múlik el? Vagy ha el is múlik, akkor miért áruljuk el csúnyán a másikat? Miért csaljuk meg, miért nézzük le, miért tapossuk sárba, esetleg küldjük a sírba?    (Sajnálatos, de a szerelmi esetek egy része még halállal is végződhet! Akár egy vita fajul el, akár a megaláztatás érzése vezet el odáig, egyik sem okoz végül örömet annak a félnek, aki életben marad!)

    Tényleg így lenne ez kitalálva? Nem lehet azt szépen megélni, minden örömével együtt? Ha már úgy érezzük, nem fejlődünk tovább a másik oldalán, nem tudunk egymásnak adni, olyan szépen és önzetlenül adni, mint az elején, akkor engedjük el a kezét! Ne tartsuk börtönben! Miközben mi lehetünk akár más oldalán is boldogok, miért tartjuk a már megunt, megtaposott, elárult kedvest továbbra is kalitkában? Miféle lélek képes így élni?

    Biztos, hogy mindent meg lehet oldani, meg lehet beszélni. Nem hiszem el, hogy a megoldás az, ha testileg és lelkileg megnyomorítjuk a valamikor szeretett párunkat. A következő szinthez értetek? Valamikor még fiatalon megvolt az összhang, a közös szórakozás, baráti kör, életvitel, látásmód, de már nincs? Valahol útközben elveszett? Vagy mi történt? Mi az a pont, ahol a dolgok más irányba fordultak? Mikor lettetek idegenek?

    Ha mélyen és legfőképp őszintén a lelkedbe tekintesz, látod-e még a párodban azt, akit megszerettél? Akiért őrülten odavoltál, akinek ittad szavait és vágytad a közelségét… Ott van még, létezik még? Hm, hogy ezen már rég gondolkoztál? Sőt, soha!

Vallomás

Nem kellene elmondanom, de még mindig szeretlek

Rabja vagyok még mindig csodaszép szemednek

Még mindig felkavar, ha látlak téged

Még mindig te vagy, kihez visszatérek.

Nem kellene elmondanom, de még mindig szeretlek

Még mindig van jelentése számomra nevednek

Még mindig, még mindig emlékszem rád

Még mindig vágyom arra, hogy csak engem láss.

De mégis elmondom, hogy csak téged szeretlek

Mit számít az, ha mások kinevetnek

Mit számít az, ha senki más nem érti

Mit számít az, ha ez nekem megéri.

Nem számít semmi, csak te létezz, tovább

Ezt nem érti senki, ehhez túl ostobák

Nem érti meg senki, amit én érzek,

Hogy még mindig, még mindig szeretlek téged.

1998. december 7.

    A kapcsolatokat ápolni kell! A szerelmet éltetni! Ha nincs meg a naponta adagolt kis odafigyelés, kis kedvesség, szerelmes összebújás, egy-egy lopott puszi akár házimunka közben, akkor miért várod, hogy a tűz lobogni fog? Nem kell mindig pénzt költeni! Kérj egy szál virágot a szomszéd kertjéből, vagy szedj párat a közeli réten! Hagyj kedves kis üzeneteket a lakás különböző pontjain! Vagy egy-egy sms-ben is elmondhatod, ha épp eszedbe jutott a kedves. Nem vagy a szavak embere, de van valamilyen hangszered? Hát játssz neki! Vagy csak húzd magadhoz, ha látod, hogy nehéz napja volt és simogasd, míg el nem szunnyad a karjaidban. Besegíthetsz a főzés alatt, az együtt töltött idő, a közösen végzett tevékenység is közelebb hoz, és összetart. Talán kétbalkezes vagy, de kit érdekel, ha látja az őszinte szándékodat?

    A lényeget már biztos érted! Ha még szereted, ne hagyd, hogy a kapcsolatotok meghaljon. Ne akard őt szándékosan bántani, elég ha ezt néha akaratlan is megteszi az ember. Vedd észre, ha valami bántja, ha szüksége van rád. Legfőképpen: Szeresd! Mutasd ki, mondd el, írd le! Legyen fontos, hogy kapcsolatban élsz! Nem is akárkivel: Vele!

K-H Zs