Jól van, akkor kezdem én!

Hogy vagy? Mi újság veled? Hogy telt a napod? Tudod, nagyon szeretlek! Számodra talán furcsa lehet, de érdekel, hogy mi zajlik benned, és körülötted! Mesélj nekem magadról! Látom, hogy valami bánt, szeretnéd elmondani? Köszönöm, hogy megosztottad velem. Örülök, hogy vagy és lehetek neked!

Remélem, vannak olyan emberek az életedben, akik ilyen és ehhez hasonló mondatokkal köszöntenek egy-egy nehéz nap után, életednek egy-egy állomásán áthaladva, csak úgy spontán üzenetben, vagy egy hívás alkalmával. Vagy épp, ahogy belépsz az ajtón egy kedves mosoly fogad?  Szerencsés vagy ám, nagyon! Remélem, tudod!

Hogy mit mondasz, a fentiek egyike sem jellemző az életedre? De mi történt, nincsenek barátaid? Nincs családod, kedvesed? Hol veszett el a kommunikáció és az egymásra figyelés? Visszaemlékszel még, hogy valahol megvolt az érdeklődés egymás iránt? Mikor hívtad fel egy barátodat, hogy igyatok meg egy kávét? Mikor vittél édesanyádnak egy szál virágot csak úgy? Mikor mondtad párodnak, mélyen a szemébe nézve, nincs semmi baj, minden rendben lesz, én így is szeretlek?

A gond ott kezdődik, hogy:

Csak várjuk, hogy valami történjen, és mi magunk sem teszünk semmit. Minden úgy kezdődik el, ha valaki lép, és miért kell megvárnunk, hogy a másik legyen az? Miért nem kérdezzük meg mi, hogy mi bántja, ahelyett, hogy később azt mondanánk, hogy nem beszél meg velünk semmit? Miért nem adunk neki egy mosolyt, minthogy azt mondanánk már megint rám sem néz...? Miért nem mondom neki, és kérdezem meg tőle (nemcsak a szerelmesemre vonatkoztatva), hogy 'Szeretlek, milyen napod volt?', ahelyett, hogy később azt mondanánk, 'Persze, menj csak, mert a Jóska-Pista majd meghallgat téged, ugye?!'.... A különbség az, ahogyan megközelítjük a dolgainkat, és az embereket az életünkben!

Vagyis a változás, amit a világban látni szeretnék, az velem kezdődik!

Legközelebb te kezdesz!

K-H Zs