Te, hogy vagy az öröm érzésével? Mi a helyzet a hála kérdésével? Pozitív típusú embernek vallod magad, vagy inkább negatívnak? Vagy talán azt mondanád, hogy csak reálisan látsz? 

     Most csak úgy őszintén magunkba nézve, és persze ebbe magamat is beleértem, alapjában véve talán könnyebben vesszük el az élettől a keserű pirulát. Könnyebben fogadjuk el, hogy persze már megint az orrom előtt ment el a busz, szinte várjuk az elutasító választ az új állás ügyében, nem lepődünk meg azon sem, hogy megint egy kiadás adódik, amire nem számítottunk. Nem ér váratlanul, ha valaki megint a lábadra tapos az utcán, vagy gorombán viselkedik veled. Az sem számít újdonságnak, hogy megint előtted vitték el az utolsó kenyeret, mikor hazafelé rohansz, és persze, hogy akkor áll be a kocsisor, mikor végre eljutnál moziba.

     Milyen, már-már kéjes, örömmel meséljük egymásnak a napi borzadalmakat, amiket túl kellett élnünk. És szinte keressük az alkalmakat, hogy többeknek is elmesélhessük, mintha attól valamit is enyhülne a dolog nehézsége. A rossz tapasztalatainkat több embernek adjuk át, ezt már a tudósok és a kereskedelmi tapasztalatokkal rendelkezők egyaránt tudják. És hiába minden próbálkozás a pozitív képet megőrizni, ha mindig meg tudjuk találni azt, amiről "jó" panaszkodni.

     És mi van a pozitív fordulatokkal? Azokat egyáltalán észreveszed? Vagy nemes egyszerűséggel természetesnek veszed, hogy olyanok is történhetnek "egyszer az életben" veled? Arra is megvan-e a jó kis társaságod, hogy megoszd, ha valami hihetetlen, kedves, új, meglepő és szokatlanul kellemes dolog történik? Vagy azok a feledés homályába vesznek, mihelyt valaki azt kérdezi, hogy milyen napod volt?

     Amikor bőrig ázva az esőben rohansz, és lehetetlennek tűnik, hogy elérd a megállóból épp induló buszt, és a sofőr türelmesen megvárja, míg odaérsz, sőt kissé eléd is gurul, remélem, legalább egy köszönömöt megérdemel! 

     Már épp feladnád, mikor csörög a telefonod és csilingelő hangon közli veled valaki, hogy épp te vagy az az ember, akit kerestek, és érdeklődve kérdezi, mikor tudsz kezdeni, meglepettségedben mit válaszolsz? 

     És mi van a (tanulási, képzési) lehetőségekkel, amikre már rég vadásztál, és valaki közli veled, hogy elérhetővé vált számodra, potom pénzekért (pláne ingyen), élsz vele?  

     Vagy megvettél egy sorsjegyet kétszáz forintért ("próba szerencse" alapon), és nyersz vele ötezret, gondolsz-e a sarki nincstelenre (öt darab zsemlével, egy kis felvágottal)? 

     Amikor a város ismeretlen részébe érsz, és láthatóan fogalmad sincs, hogy merre az arra, a semmiből ott termő mosolygó idegen útmutatása jól jön-e? 

     Az is természetesnek tűnik ugye, hogy a sarki boltban Mari néni, neked teszi elsőként félre az aznapi két túrós bélest (és még akkor is megvan, ha késve indultok a suliba)?

     Vagy viszel-e csak úgy egy szál virágot (férfiak esetén sört, vagy amit szeret) a kedvesednek, alkalom híján, csak egy hirtelen ötlettől vezérelve?

     Mi történik miután ilyesmik történnek az életedben? Mosolyogva lépsz be az elfoglalt dolgozók közé a boltba, kedvesen és érdeklődve figyelsz a veled szemben állóra, és még talán az is megesik, hogy megosztod az örömöd okát. Talán mások észre sem veszik, ha valami csodálatos történik velük, míg te be nem libbensz boldogságban úszva, és mikor elmeséled mi is az oka, mások talán előbb legyintenek, hogy ugyan már ettől az apróságtól, miért kell úgy elszállni? De tudod mit, nekik aztán végül nem marad más az emlékezetükben, csak a mosoly az arcodon, és bizony, ha arra gondolnak aztán, milyen kis bohón viselkedtél, ők maguk is mosolyogva mennek tovább az útjukon! (Nem csak az ásítás ragadós!) És ki tudja, milyen csodálatos fordulatokat tartogat még az a nap (a mai nap?)!

     Én azt hiszem, ez lesz az új filozófiai alaptézisem: Amikor a tenyerén hord az élet, nem lehetek neki hálátlan, és nem felejthetek el örülni sem... Remélem, követőkre akad...:)

K-H Zs

A képet Korsós Szabina oldaláról hoztam: http://szabinakorsos.hu/annyi-mindenert-vagyok-halas/