Nem bánom, hogy az vagy, aki vagy, de én is szeretnék önmagam lenni, ezt el kell fogadnod.

 

    Jól van, rendben, elismerem! Látom, hogy sokszor vagy szétszórt. Az idegeimen játszol a türelmetlenségeddel önmagaddal szemben. A szemeim forgatom, mikor megint mustárt nyomsz olyan étel mellé, amiről életemben nem gondolnám, hogy megkóstolnám úgy. A papucsod folyton az útban hagyod. De ez embernek ezért van agya, hogy elemezze, és észrevegye a különbségeket. A reggel és az este között, a kellemes és a kellemetlen között. A figyelmesség és a bunkóság között. Nem kevésbé közted és köztem.

    Azonban, azért van a szívem, hogy a sok analízált adat között az embert is észrevegyem. Az adatait halmazát, amit mindennap újra és újra átrendez az agyam, minden nappal jobban szeretem. Szeretem a reggeli fáradt mosolyod, a napközbeni kedves üzenetekben megbújó szerelmet, rajongást, vágyat. (Erre is jó az agyam, mindezt megkülönbözteti és neveket ad neki, csodaszép neveket!) Szeretem a soha ki nem hűlő ölelésed, az olthatatlan szomjad a csókjaimra.

    Szeretem a nyűgös napjainkat is. Azt is, hogy mikor már teljesen felhergelted magad valamin, és elfáradsz a mérgelődéstől, az ölembe hajtod a fejed, és hagyod, hogy simogassalak. Szeretem mindazt, amit a szívem raktároz rólad. Rólunk.

    Hogy vannak napok, amikor én fordulok ki magamból? Igen, olyanok is előfordulnak. És teljesen biztos vagyok abban is, hogy te is fel tudnád sorolni mindazt, amitől az agyad azt  villogja, hogy elég volt a csajból! Különbözünk dolgokban, de a szívünk mélyén mégis ugyanaz a két fél. Nagyszerű párosítás! (Mondja az agyam.) Szeretlek! (Ez a szívem szava.)

A szív és ész csatájából az ember kell kikerüljön győztesen!

 

K-H Zs